3. fejezet

(Natalie szemszöge)



- Jól vagy?- kérdezte egy férfihang.


- Jól csak egy kis vizet nyeltem és elájultam. Köszönöm, hogy megmentett- mondtam pedig az a hang…


- Nem én húztalak ki a vízből, hanem egy lány, de elszaladt miután elmondta, hogy mi történt és nagyon hasonlított rád talán a testvéred. – nekem nincs testvérem- gondoltam, de nem szóltam köszöntem és a szálloda felé vettem az irányt.


Megkérdeztem, hogy hol találom azt a lányt, aki elvileg hasonlít rám és a nő rámutatott a hallban ülő lányra.
 
(Melanie szemszöge)



- Szia, köszönöm, hogy megmentettél- mondta.


- Szia, nincs mit- válaszoltam, de többet nem tudtam mondani.


- Ez érdekes, hogy ennyire hasonlítunk. Nem lehet, hogy …….- itt nem fejezte be a mondatot, de sejtettem mire gondol- mikor születtél?- kérdezte.


- Te?- kérdeztem vissza.


- 1994. június 13-án- mondtuk egyszerre.


- Londonban?- kérdeztem.


Bólintott.


- Te akkor apával élsz?- kérdezte nehezen.


- Igen, te meg anyával- ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.


- Tehát mi ikrek vagyunk- jelentettem ki.


- Igen, ez fura, de jó értelemben. Mindig szerettem volna egy testvért- mondta.


- Én is, Melanie vagyok. Most mit csináljunk?


- Natalie vagyok, hogy érted?


- Te hol laksz? És miért jöttél Olaszországba?


- Írország Dublin. És anya itt kapott 1 hónapra munkát ő Olivia divattervező. És te?


- Mi? Akkor tuti, hogy apa Oliver az ő ruháit fotózza, ugyanis ő is 1 hónapra kapott munkát itt és egy divattervező ruháit fotózza. Biztos, hogy találkozni fognak. Ja, és Ausztráliában, Sydneyben lakom- mondtam.


- De ez jó talán újra összejönnek.


- Igen az remek lenne. Figyelj, este elkezdem faggatni apát, hogy milyen a munka meg a múltról is és te is tedd ezt anyával.


- Remek ötlet.


- És holnap délben találkozzunk a tengerparton a fagyizónál.


- Rendben- egyezett bele.


Megöleltük egymást és elköszöntünk. Jó, ha az embernek hirtelen lesz egy tesója, főleg ha már régen szeretett volna egyet és még hozzá iker is, de egy kicsit hirtelen jött. Túl váratlan ez a helyzet.


(Olivia szemszöge)



Örültem, hogy a lányom ilyen érett és tudok a munkára is koncentrálni.


- Jó napot!- köszönt rám egy ismerős hang, megfordultam.


- Oliver?


- Olivia?


- Mit keresel itt?- kérdeztem.


- Ezt én is kérdezhetném tőled.


- Csak nem te vagy a fotós?


- De, te meg a divattervező?


- Igen.


- Figyelj, szerintem kezdjük el a munkát és hagyjuk a múltat- mondta.


- Rendben.


- De jól vagytok?


- Igen és ti?


- Mi is, Melanie remek lány és jó tanuló meg szeret kosarazni és úszni.


- Natalie is jó tanuló és ő is szeret kosarazni és úszni.


- Szerinted nem fognak találkozni?- kérdezte.


- Lehet, de talán nem. Nem tudom, hogy fogadnák.


- Bízzunk benne, hogy nem.


- Lássunk munkához – javasoltam.


- Oké.


Munka közben nem beszéltünk csak, ami a munkához kapcsolódott. Örültem, hogy találkoztunk mintha valamit (valakit) visszakaptam volna, de ha a lányok találkoznak, lehet, hogy nem lesz ilyen jó, de már szeretném látni Melaniet.


Este Natalie olyan volt mintha tudna mindent és a múltról kérdezett. De nem bántam és elmondtam a történetet kivéve azt, hogy van ikertestvére.


(Oliver szemszöge)



Örültem, amikor megláttam Oliviát. Gyönyörű, mint volt alig változott. És jó lenne Natalieval is találkozni. Nem is tudom már, hogy miért váltunk el. Jó lenne visszakapni őket.


Remélem tetszik a történet. Kérek szépen komikat is. Köszi!