1. fejezet

(Melanie szemszöge)



- Melanie ébresztő!- mondta apám, mikor kora reggel jött be a szobámba.

- Jó reggelt apu!- mondtam nagy meglepődésére, ugyanis nagyon sokáig tudok aludni általában és nehezen lehet felkelteni.

- Mi történt veled, hogy korábban felkeltél?- kérdezte.

- Nagyon izgatott vagyok az út miatt, alig bírtam aludni- válaszoltam, mire ő kiment és hagyta hadd csomagoljak tovább.


De ez az izgatottság nem az volt, amit szinte mindenki érez, ha más országba megy főleg Olaszországba 15 évesen. Nem ez valami más- gondoltam. Gondolataimból apám ébresztett fel, amikor hívott le reggelizni. Az apám Oliver nem túl híres a főztjéről, amíg kicsi voltam házvezetőnőt vett fel, most én szoktam néha főzni valamit. Igaz Oliver nem szakácsnak tanult ő egy fotós és azért megyünk Olaszországba 1 hónapra, mert felkérést kapott és ott kell fotóznia a modelleket.


A reptéren már nagyon sokan voltak. A repülőn egy idős hölgy mellé ültem csak ott volt hely. Oliver egy férfi mellé ült a másik oldalon 3 székkel mögöttünk. A hölgynek hosszú haja és kék szeme volt. Az arca elég simának tűnt pedig volt rajta pár ránc. Türkiz színű ruhát viselt és volt egy halas fülbevalója. A hölgy nagyon kedves volt sokat beszélt és kérdezgetett.


- Szervusz, kedvesem Elizabeth Ford vagyok- köszönt és mutatkozott be a hölgy.

- Jó napot Melanie Thomson vagyok– üdvözöltem.

- Hova utazol?- kérdezte, mivel ez a gép Olaszország után megy tovább Angliába.

- Olaszországba, Jesoloba- válaszoltam.

- Értem én Angliába, Londonba- mondta.

- És a szüleiddel utazol?- kérdezte.

- Apukámmal anyukámat nem is ismertem kicsi voltam, még amikor elváltak.

- Ó, sajnálom- mondta halk hangon. - Én 10 éves koromban vesztettem el az édesanyámat- folytatta- hány éves vagy?- kérdezte.

- 16 leszek június 13-án- válaszoltam.

- És mennyi időre utaztok Olaszországba?

- 1 hónapra.


Ez a hölgy szinte mindenről kikérdezett mintha a régen nem látott unokája lennék. (Még a medálomról is, ami hold alakú és kék meg zöld színű a hátulján meg egy M betű van. Születésemkor kaptam a medált.) Pedig az én nagyimat 1-2 napja látogattuk meg. Az anyai nagyszüleimet meg nem ismerem. Így telt a repülőutam, apám a laptopján dolgozott néha beszélt a mellette ülő férfival. Mikor leszállt a gép elköszöntem a hölgytől, de ő úgy köszönt el mintha nemsokára látnánk egymást. Érdekes-gondoltam bár az idősebbek is tudnak „érdekesek” lenni.


(Natalie szemszöge)


- Jó reggelt anya szép napunk van- mondtam anyámnak, amikor vittem be a szobájába a reggelit.

- Szia Natalie! Jól aludtál?- kérdezte.

- Igazából nem nagyon tudtam aludni, izgatott vagyok, de valami más okból nem csak az utazás miatt- válaszoltam.

- Becsomagoltál mindent?

- Igen.

- Akkor nyomás öltözni le ne késsük a gépet- mondta miután befejeztük a reggelit.


Ugyanis Olaszországba utazunk mivel anyukám Olivia Ford divattervező és felkérték egy fotózásra, amin az ő ruháit fotózzák. 1 hónapra megyünk és átszállunk egy másik gépre Londonban, ahol találkozunk a nagyival, aki 10 hétre Ausztráliába, Canberrába utazott egy kicsit kikapcsolódni alig tudja kiheverni a nagypapa halálát pedig már régen történt az autóbaleset szinte én nem is ismertem.


- Szia, nagyi!- kiáltottam a nagyinak, amikor megláttam.

- Sziasztok!- kiáltotta vissza.

- Szia, anya. Hogy vagy?- kérdezte tőle anyám és megöleltük egymást.

- Sokkal jobban, jót tett ez a pihenés és Ausztrália nagyon szép.


Fél óránk volt a gép indulásáig, addig folyamatosan mesélt a 10 hétről még a repülő útról is, amikor oda ment, de a vissza útról semmit. Ez fura a nagyi mindig mindenről beszámol, de erről most nem.


- Szia, anya majd találkozunk- köszönt el anyám.

- Szia, nagyi!

- Sziasztok, jó utat, vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat.


Az utolsó szót éppen meghallottam, mert már a kapunál voltunk. A repülőn sikerült egymás mellé ülnünk és végig beszéltük az utat. Anyukámmal nagyon jól kijöttünk mindig segítettem neki a házimunkában is. A repülőút elég jókedvűen telt anyával sokat nevettünk. A légi kísérők is nagyon kedvesek voltak. Az egyikükkel egy kicsit beszélgettem is, amikor anya elaludt. A nőnek hosszú barna haja és kék szeme volt, 24 éves és Zohrának hívták. Volt benne valami különleges nem emberi bár ez furán hangzik. Kedves nő bár ilyen a munkája, de szerintem ő alapból ilyen vidám személyiség. Lassan leszálltunk és anya fogott egy taxit és azzal mentünk a szállásra.